Állati eredetűek (voltak régen, ma már szintetikusan állítják elő):

ÁMBRA – Az ámbrás cet bélrendszerében keletkező, édeskés, a korhadó fa illatára
emlékeztető váladék. Egyiptomban már időszámításunk előtt 1500 körül használták
illatszerkeverékben. A 13. században a francia királyi udvarban volt divatos, a
19. században pedig egész Európában kedveltek lettek az ámbrát is tartalmazó
“orosz kölnivizek”. Napjainkban a drága természetes ámbrát rendszerint olcsóbb
szintetikus alapanyaggal helyettesítik, és azt – kiváló “illatrögzítő”
tulajdonsága miatt – sokféle kombinációban használják.

CIBET – Az Afrikában vadon élő cibetmacska átható szagú mirigyváladéka, már az
ókori Egyiptomban is alkalmazták. Hígítva használják illatkompozíciókban.

MÓSUSZ – A Közép- és Kelet-Ázsiában honos, őzhöz hasonlatos pézsmaállat
bakjának mirigyváladéka az ókor fontos árucikke volt. A francia királyi
udvarban is használták a belőle készített parfümöt. A fejlett világban a 20.
század elejétől állítják elő szintetikus változatát, melyet elsősorban jázmin-,
gyöngyvirág-, nárcisz-, orgonakompozíciókban alkalmaznak, jó illatrögzítő
tulajdonságát is hasznosítva. Az eredeti anyag gyakorlatilag már nem kerül
forgalomba.

Növényi eredetűek:
Gyanták

BENZOÉ (benzoin)- Az elsősorban Indiában, valamint Jáva és Szumátra szigetén honos
benzoéfa bevagdalt sebeiből folyó édes, egzotikus illatú gyanta. A nyugtató
hatású aromát az ókorban tömjénnel keverték, a középkori Európában desztillált
olaj formájában használták. Korunk illatszeripara egyebek között keleti jellegű
és ámbrás kölnivizekben, bőrápolókban és szájvizekben használja.

MIRHA – A Kis-Ázsiában és Észak-Afrikában honos mirhafa gyantája az ókor egyik
legdrágább illatanyaga, illatszere volt. Az egyiptomi előketok szájuk
illatosítása céljából rágcsálták, de ismerték az asszírok, a perzsák, a zsidók,
a görögök és a rómaiak is. Európában a 16. században készítettek először
mirhaolajat. A napjainkban is népszerű, édeskés, ugyanakkor a dohány és a
pézsma illatát is idéző mirhaolajat elsősorban egzotikus, keleti jellege
készítményekben, illetve szájvizek aromásítására is használják.

TÖMJÉN – Az Arab-félszigeten és Afrikában honos tömjénfa bemetszett kérgéből
kicsurgó mézga egészségmegőrző, ránctalanító hatása révén vált a szépségápolás
fontos részévé. A drága illatszer birtoklása egyben hatalmi szimbólum is volt,
s bár általában szorongás- és feszültségoldó hatást tulajdonítanak neki, számos
viszály okozójává vált. A reneszánsz idején Itáliában desztillált tömjénolajjal
illatosították az arczselét. A fás, citromos, érzéki illatú olaj a mai parfümök
fontos illatrögzítője, elsősorban orientális és virágillat-kompozíciók része.

Virágolajok

IBOLYA – A görögök kedvelt illata volt, a belőle készült illatszert még a
rómaiak is Athénból importálták. Használták a 13. századi francia királyi
udvarban, a 18. században pedig része lett Giovanni Maria Farina első
kölnijének, népszerűségének tetőfokát viszont a viktoriánus Angliában érte el.

JÁZMIN – Rendkívül édes, hosszan megülő illata állítólag segíti a testi-lelki
ellazulást, enyhíti az erős testszakot, erősíti viszont a szexuális vágyat.
Kedvelték az ókori Indiában; a kínai nők fürdés után kenték magukra olaját
virága haj- és ruhadísz volt. A jázminolaj napjaink luxuskompozícióinak fontos
kiegészítő anyaga. Sokszor szintetikus változatát használják, mely a 20. század
elejétől áll az illatszergyártók rendelkezésére.

LEVENDULA – Édeskés, friss, enyhén balzsamos illatát az ókori görögök és
rómaiak nagyra értékelték, levendulás fürdőket vettek, illetve olaját testükre
kenték. A középkori Európában a nők szívesen viseltek ruhájukon kis
levendulacsokrokat, s a növény az illatszergyártásban a 13. századtól a 19.
század elejéig nagy szerepet kapott. A 20. század elején jött ismét divatba:
akkor szokás volt még a kézmosó vizet is levendulával illatosítani. Olaját
különféle kozmetikumokhoz, hajápolókhoz keverik, pipereszappanokat
illatosítanak vele.

NARANCSVIRÁG – Kétféle olaj is készül belőle: egyszerű lepárlással a virág
illatát hűen visszaadó neroliolaj, egy másik eljárással pedig édeskés, testes,
citrusillatú virágolaj. A narancsvirág-az ártatlanság jelképeként – sok helyütt
a menyasszonyi csokrok, koszorúk része volt. A 14. században Provence-ban
illatosítót készítettek belőle. Neroliolajat csak a 17. században állítottak
elő, s az kisvártatva az itáliai hercegi udvarok kedvelt parfümjévé vált.
Napjainkban natur, jázmin- és fantáziakompozíciók készítésében használják fel,
sokszor olcsóbb, szintetikus változatában.

RÓZSA – Édeskés, buja illatú olaját először időszámításunk előtt, a perzsáknak
sikerült lepárolniuk. Használták Babilóniában, Egyiptomban és az ókori Indiában
is. A görögök a rózsák szirmát keverték testápoló olajukba, a rómaiak
kenőcsökbe, illatszerekbe és dezodorálószereikbe is. Európában először a
spanyolok párolták le a rózsaszirmok olaját, s a 13. századtól kereskedtek is
vele. Kedvelték a középkori Franciaországban, az igazi rónakultusz azonban a
16. századi, Erzsébet-kori Angliában bontakozott ki. A rózsaolaj manapság
klasszikus illatkompozíciók “díszítőszere”.

YLANG-YLANG – A parfümfának is nevezett trópusi növény csillag alakú
virágfüzéreivel a helyi lakosok főleg testüket díszítették, de például
Indonéziában hajápolót is készítettek belőle, s e célra használták olaját a
viktoriánus kori Angliában is. Az édeskés, finom, jázminra emlékeztető illatú
ylang-ylangot – melynek depresszióűző hatást is tulajdonítanak – korábban
önálló illatszerként alkalmazták. Manapság legnagyobb töménységű olaját keverik
drága parfümkompozíciókba, melyeknek leggyakrabban alkalmazott összetevője.

Egyéb növényi olajok

CÉDRUSFA – A különböző fajta cédrusok – tobozból, tűlevélből, illetve
forgácsból párolt – olaja az asszírok, a babiloniak és egyiptomiak kedvelt
illatszere volt. Európában a 15. században desztilláltak először cédrusolajat.
Az értékes, nyugtató hatású illóolaj az illatszerek fás jellegét hangsúlyozza;
szappanok aromásítására is használják.

PACSULI – Az elsősorban Indiában, Burmában, Malajziában, Indonéziában, a Fülöp-
szigeteken és Szingapúrban termesztett pacsulicserje levelének lepárolt olaját
rendszerint nem alapillatként, hanem kompozíciók részeként használják fel.
Tartós, élénk, átható illata a hatvanas-hetvenes évek hippikorszakában vált
igen kedveltté. Jó dezodorálószer, szappanok illatanyagaként is használják.
Előfordul, hogy olcsóbb cédrusolajjal hamisítják.

ROZMARING LEVÉL – Az ókor óta ismert és kedvelt illatszernövény, az antik kor
menyasszonyi csokrainak, koszorúinak része. Fontos alkotóeleme volt a 13.
században Barcelonában készült híres illatszereknek. A kámforra emlékeztető,
pikáns, fűszeres, igen tartós illatú olaját elsősorban frissítőelemként
alkalmazzák a levendula- és a natúr kompozíciókban.

SZANTÁLFA – A trópusi Ázsiában honos – tápanyagát más növények gyökereiből
szívó – fa nehéz, édeskés, egzotikus, bársonyos illatú olaja az illóolaj-
technika egyik legértékesebb alapanyaga. Már az ókori Indiában, Babilonban,
Egyiptomban, Görögországban is keverték illat- és szépítőszerekbe. Vizes
aromáit Európában a 13. századtól állították elő, illóolaját a 16. századtól
desztillálták. A 19. században megjelent orosz kölnivizek akkoriban újszerűen
ható fás illatát is ez adta.

VETIVERFŰ – Az Indiában, Indonéziában és Srí Lankán őshonos, de Ázsia más
vidékeire is betelepített, közel 2 méter magasra növő, keskeny levelű vetiverfű
gyökerét és törzsének alsó részét használják föl fűszeres, füstös illatú olaj
lepárlására. Kellemes illata miatt Indiában a házak ablaka elé telepítették a
vetiverfüvet, Jáván pedig az uralkodókat legyezték leveleivel. Napjainkban
olaja az illatszerek 30 százalékában megtalálható.

Forrás: Roberta Wilson: Aromaterápia haladóknak; Újlaki Endre, Zajk István: Illatkompozíciók és illatszerek